Interjú a festőművész unokájával.

Személyesen ismerhettem Bod Laci bácsit, akit magam is nagyra tartottam - mondtam az unokájának, akit első emlékéről kérdeztem.
- Szerencsére én is ismertem nagyapámat. Úgyhogy ekkor már ketten vagyunk. A helyzet az, hogy az első emlékkép, nagyon sok van, de a legelső az az, amikor gyerekkorunkban, a műtermében randalíroztunk. Egyébként nagyon szerette, nagyon szeretett minket, meg a gyerekeket is általában. A kezünkbe adott ezt-azt rajzolni, papírt, s aztán ez végigkísért a felnőtt korunkig. Tulajdonképpen egészen haláláig az ő életét, meg a mi életünket.
- Laci bácsi apukája, Boda Lajos tanító bácsi volt, akire ma is sokan emlékeznek még. Vitte tovább ezt a vonalat valaki a családban? - kérdeztük a művésztől.
- A tanítást? Nagyapám is volt pedagógus igazából. Fura módon én egy évet voltam képzőművészeti iskolában középiskolai tanár, de ez már régen volt, tehát már nem élő vonal ez.
- A neves gyűjtemény ezután állandó helyre ide kerül Karcagra a család és az önkormányzat közös megállapodása értelmében, aminek is örül.
- Itt jó helyen van, már annál is inkább, mert vannak olyan logisztikai problémák egy ilyen nagy hagyatéknál, amit meg kell tudni oldani. Ha úgy veszem, szakmai szempontból nagyapám egy nagyon jó festő volt. Ezt nem azért mondom, mert a nagyapám volt, hanem azért, mert tényleg az volt, egy jó kvalitású volt. Tehát szerintem Karcag városa nagyon sokat gazdagodik és profitál ebből. Nem úgy, hogy ebből holnap aranyat lehet csinálni, de úgy, hogy van egy olyan hagyaték, ami szerintem, ha idők múlva is megmarad valamilyen szinten és nem megy tönkre az anyag - mert azért ezek ugye szépen lassan azért elmállanak, mint minden -, akkor azért ez hosszú ideig egy referenciapont tud lenni a városban sok mindenkinek, akit érdekel az ilyen típusú kultúra, a festészet.
- A képeken visszaköszönnek azok az épületek, amelyek még megvannak, de a tanyasi gyermekvilág is, a tanyasi iskola, tehát sok kép egyben történeti dokumentum is.
- Igen, bár kicsit más módon folytatódik a tanyai életvilág. És ami meg ebből még emlékként megmaradt, az szerintem itt jól dokumentált egy festő szemén keresztül, már ezt ugye máshogy nem látjuk. Én emlékszem, hogy gyerekként jártam utoljára Karcagon nagyapámmal, de bizonyos értelemben a táj nem változott semmit sem. Az épületek bizonyos értelemben maradtak, nyilván van egy csomó más dolog azóta, de ez a tanyai világ, atmoszféra, megmarad.
- Az édesanyja, Veronika, most éppen dokumentálja a teremben a történéseket. Egyébként otthon is téma a nagypapa, a dédpapa, nagyon őrzik az emlékeiket.
- Van egy vers, ami most előkerült, ami a nagyapám apjáé volt, de nem különösebben nem mindennapi téma ez, nyilván egy hagyatékban élünk, édesanyám főleg, és ilyen szempontból azt tudom mondani, hogy ez egy élő dolog. Sőt, hogyha olyan referenciapontot keres az ember az életében, ami például egy unokának - nekem is van egy lányom-, érdekes lehet, azt meg tudjuk keresni. Egy ilyen összegyűjtött gyűjteményes tárlat pedig pont jó helyre kerül, akkor itt is meg lehet nézni. Tehát az otthonból kikerül egy közösségi térbe, ami jó dolog.
- Az unoka saját képeket, amit csak neki készített valamilyen jeles alkalomra Bod László nem őriz, de sokat festettek együtt.
- Tehát vannak olyan képek nagyapám portfóliójában, amit ketten kezdtünk el, tehát ő engedte, hogy én aládolgozzam, és ő be is fejezte. Ez nyilván a tanulási fázis az én részemről nagyon sokat segített, neki is jó volt, hogy közösen alkotott a nagypapa és az unoka. Arra jó érzéssel gondol mindenki.
- Bod László egy nagyon vidám habitusú ember volt, aki értette a viccet is, és nagyon szerette az embereket, gyerekeket és nagyon szeretett nosztalgiázni is.
- Milyen volt nagyapám? Hát ő egy, mondjuk úgy, kicsit ilyen eufemisztikusan, hogy egy reneszánsz ember volt, ha ilyen még létezik, mert minden műfajban megtalálható volt az ő hangneme. Tehát tudott beszélgetni a zenésszel, és nagyon szerette az utca egyszerű emberét. A tiszta szívet ott sokkal jobban megtalálni időnként, mint a szofisztikált elméknél. És ez nagyon fontos volt, mert ezért tudott kapcsolatokat teremteni tájképezés közben egyszerű emberekkel. Tehát ez egy szuper dolog volt nagyapám karakterében, hogy mindenkivel szót tépett. És szerintem ez egy fontos tulajdonsága kéne legyen mindegyikünknek.
- Amikor végleges helyére kerül majd a gyűjtemény, akkor még többen megnézhetik majd Bod László képeit.
- Igen, örülünk ennek mi is, és hát legyen tényleg mindenkinek az örömére. És nyilván itt az is szempont, hogy egy húszezres lakosú városnak lesz egy, ahogy ezt az elején is mondtuk, egy olyan anyaga, ami én úgy gondolom, hogy Európa szinten is abszolút megállja a helyét, mert Bod Laci bácsi csak egy volt, aki végigjárta a fél világot szó szerint, és ilyen szempontból hosszú karrier volt az övé, de most akkor találjon haza!