2018. okótóber 23-ai megemlékezés

A Városháza előtti téren, az 1956-os forradalom karcagi emléktáblájánál az ünnepi megemlékezés szónoka Bayer Zsolt író, újságíró volt

 

Október 23-án, az 1956-os forradalom és szabadságharc 62. és a Magyar Köztársaság kikiáltásának 29. évfordulója tiszteletére rendezett városi ünnepség a Református Nagytemplom előtti téren térzenével kezdődött, közreműködött a Daniel Speer Brass fúvószenekar. A Kossuth téren az Országzászló felvonásában közreműködtek a Kováts Mihály Huszárbandérium huszárjai. A templomban az ünnepi istentiszteleten igét hirdetett Nt. Koncz Tibor, a Nagykunsági Református Egyházmegye esperese. Tükörcserepek címmel a Karcagi Nagykun Református Általános Iskola ünnepi műsora hangzott el.

A Városháza előtti téren, az 1956-os forradalom karcagi emléktáblájánál az ünnepi megemlékezés szónoka Bayer Zsolt író, újságíró volt, akinek az alábbiakban közöljük beszédét:

- A hazáért olykor tenni kell. És olykor üres hassal kell Himnuszt énekelni. A hazát néha meg kell védeni. Roppant birodalmaktól, vagy hitüket , gyökereiket vesztett nyomorultaktól, látomásos világmegváltóktól.

Tisztelt Ünneplők, Tisztelt Karcagiak!

Rákosiék addigra mindent megtanultak a terrorról. És nekiláttak felépíteni államukat. És azt gondolta az Isten, ezek a népek itt, az Elbától keletre még biztosan nem szenvedtek eleget. És azt is gondolta az Isten, ha majd segítenek magukon, akkor ő is megsegíti őket. És egy nép, itt az Elbától keletre úgy határozott, segít magán. Egy nép úgy határozott, visszaköveteli életét, őseit, hagyományait, hazáját, emberi nyelvét, visszaszerzi szavai értelmét, munkája gyümölcsét. Visszaszerzi álmos, öreg délutánjait, tanítóit és papjait, hőseit, múltját és gyermekei jövőjét, az ősi mozdulatot, ahogyan az öreg parasztember keresztet rajzol a kenyérre, egy nép akarta visszakapni kiátkozott íróit - így és ezért lett e forradalom.

Háború van Magyarországon.

Többnyire gyerekek vívják, a földkerekség leghatalmasabb, legiszonyatosabb birodalma ellen. Gyerekek, akiknek még közeli élmény az iskolában elhangzott tanítás tatárról, törökről, Habsburgról és németről - sok-sok szabadságért vívott harcról, megannyi hiábavaló, hős, konok, magyar nekibuzdulásról.

Feldübörögnek a tankok.

Hajnali ködben jönnek, a páncélszörnyek gyomrában arctalan szerencsétlenek, leigázásunkra idehajtott, megtört akaratú muzsikok, akiknek még soha nem adatott meg a szabadság, még a "foglár háta mögötti" szabadság sem, és akik azt sem tudják, hogy hol vannak. Jönnek a gyilkos eszme katonái és a magyar gyerekek megint pincében töltik az éjszakát. És igazi fegyver van a kezükben fakardok helyett, és szakmát adott kezükbe az élet: mind-mind hivatásos szabadságharcosok. Talán még soha nem olvasták Kuckó király történetét, mégis valami hátborzongató, magától értetődő természetességgel vetik magukat a tankok elé - kicsi, még ki sem nyílt életüket magának követeli a legnagyobb szolgálat.

Háború van Magyarországon...

Pőre romok, hasukra fordult kockakövek, égett emberhús bűzét árasztó tankroncsok ordítják a legnagyobb némaságot, s azt, hogy a magyarok már megint. Mint már annyiszor. És a világ, ó, a világ megint ránk néz majd egy pillanatra. És meghatódik.

Szeret a világ meghatódni, amikor halnak a magyarok. És majd imádkoznak értünk.

És ennyivel aztán le is tud mindent.

Majd az ENSZ-ben lesz még néhány harcias felszólalás - aztán vége. A pincékbe bújt magyar gyerekek élete, jövője, sorsa, karácsonya, öröme, mosolya, eljövendő első szerelme, összes nagy rácsodálkozása az életre, és minden - minden könnye, majd felkerül a veszteséglistákra. Keleten a helyzet változatlan. A kicsike magyarok megint megpróbálták.

Mert hát vannak, ugye a világpolitikai összefüggések. Majd küldünk csomagban csokoládét, meg tejport.

Mert mit akarnak mindig a magyarok? És mindig elsőként... És persze jönnek utánunk majd a csehek is, a lengyelek is, de mind-mind hamarabb, mint ahogy a helyzet megengedné.

Háború van Magyarországon. Csitt, csitt, magyarok, ne olyan hangosan, még felzavarjátok a Nyugat nyugalmát. Türelem...

Eljön majd a ti időtök. És ha jók lesztek, majd befogadunk benneteket. Csak ne legyetek már annyira rebellisek, az Isten szerelmére....

És aztán persze eljött végre a mi időnk. A mi őnélkülük, a pesti srácok, a melósok, a drága parasztemberek nélkül talán nem jött volna el sohasem.

És aztán tényleg befogadtak minket. Azok, akik a mi áldozataink nélkül soha nem élvezhették volna nyugalmukat és gazdaságukat. Befogadtak minket, és most megint fújnak ránk, mert megint túl rebellisek vagyunk. Mert nem karajuk önként feladni sem a hazát, sem a nemzetet, sem a keresztény világot, sem a kultúránkat, sem pedig Európát. Most is ezzel kezdődik majd egy újabb történet. Egy újabb harc, amelyben ha győzni akarunk, nem felejthetjük el őket: apáink és nagyapáink nemzedékét, akik szintúgy a konok, mégis megmaradás parancsát testálták ránk. S ennél többet, ennél magasztosabbat mi sem hagyhatunk az utódainkra. Hát Isten álld meg a magyart... végre, valahogyan.... Köszönöm a figyelmet - zárta szavait a szónok, majd az ünnepi műsorban közreműködött Keserűné Ébner Tünde és a Daniel Speer Brass fúvószenekar. A műsor után a város vezetői - Dobos László polgármester, Kovács Szilvia alpolgármester, dr. Czap Enikő aljegyző-, dr. Fazekas Sándor és Kovács Sándor országgyűlési képviselők, Bayer Zsolt író, újságíró, valamint a járás vezetői, az intézmények, a pártok, civil szervezetek képviselői helyezték el koszorúikat az emléktáblánál.

Az Északi temetőben Nt. Konczné Lehoczky Krisztina református lelkipásztor emlékezett meg Kemény Pálról, az 1956-os forradalom és szabadságharc karcagi mártírjáról, majd a család tagjai, a városi vezetői, a képviselők, a pártok, intézmények, civil szervezetek képviselői rótták le kegyeletüket Kemény Pál sírjánál. fotógaléria:infokarcag.hu