Koszorúzás a nemzeti gyásznapon

A nemzeti gyásznapon, az Aradi vértanúk terénél a Kováts Mihály Huszárbandérium lovasainak bevonulása után

emlékező beszédet mondott Udovecz György, a szolnoki  a Jászkun Magyar Királyi  Honvéd Hadikultúra Alapítvány elnöke., akinek az alábbiakban közöljük gondolatait:


,,Assisi Szent Ferenc mondta egyszer: ha a császárral beszélhetnék, elrendeltetném vele, hogy a pacsirtáknak karácsony estéjén magot szórjanak a havas utakra, hadd legyen részük ünnepi lakomában. A szent napon mily szörnyű dolog, a napsugárhoz és nyári bőséghez szokott pacsirtáknak szállni havas utak, dérütött mezők, hófehér földek felett. Mit énekelne egy árva pacsirta ilyenkor, mit énekelne ilyenkor a pacsirta párjának lehullott teteme felett? Utolsó dal a megfagyott világban..."

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A négyszáz esztendő, amelyet Magyarország a Habsbug-ház uralkodása alatt Ausztriával töltött, állandó, elkeseredett küzdelemből állott. E harcban hazánk védelmezte függetlenségét, állami önállóságát, nemzeti méltóságát és kultúráját Ausztria pedig Magyarország önállósulási, forradalmi törekvéseit igyekezett elnyomni vagy megelőzni.

A rendre ismétlődő összecsapások egyre sikertelenebbekké váltak, míg az 1848/1849-es szabadságharc a nemzet elbukásával végződött. De Ausztriára is nehéz sors következett, s 18 esztendőre be kellett látnia, hogy hatalmi állását csak úgy tarthatja meg, ha Magyarország ereje abban közreműködik. A magyar nemzet forradalma egyszerre volt következő tagja és minden mástól eltérő alkotója az 1848-ban az Európán végigsöprő Népek Tavaszának. Betagolódott a népmozgalmak közé, mint a polgári rend revolúciós megteremtésének kísérlete, s mint összefonódás a nemzeti függetlenség megteremtésének vagy visszaszerzésének több évszázados céljával. Ám egyedi volt annyiban, hogy a megszületésekor általa teremtett demokráciát fejlődése folyamán fokozatosan szélesítette. Halála nem hasonlított más szabadságharcokéra. Amíg a birodalmon belül birkózott a centralizációra törekvő uralkodóházzal, bírta az országok és nemzetek rokonszenvét. Mihelyst azonban kimondta, hogy többé nem ismeri el örökös uralkodójának a Habsburg-házat, a rendpárti Európa egésze, de a reformer Európa nem egy alkotója is, ettől kezdve nem látott mást a magyar nemzetben, mint törvényes államfője ellen fegyvert fogott rebelliseket. Létének mindennapjai sem hasonlítottak másokéra. A meghasonlás és a keserűség, amely életérzés volt a forradalmi lelkesedés mellett, kérdést vet fel: Miért van, hogy a magyar a fájdalmak népe? Miért van, hogy a tragikum vele jár, s miért, hogy abban a két magyar versben, amelyben a nemzet léte titkát kiáltotta el, két jajszó olvasható:

,,Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt!"

,,Népek hazája nagyvilág, hozzád bátran kiált: egy ezredévi szenvedés kér éltet vagy halált!"

E nemzeti alaphangulattal, e sorsbeszédekkel közelebb jutottunk a nemzethalálhoz, mint bármely más nemzet. És ez nem hangulat, nem romantika, hanem történelmi valóság, ami törvénybe foglalható: mióta élte tart, e nemzet mindig létében volt fenyegetett és mindennapi kérdése a lét és nemlét kérdése volt. Az ázsiai pusztákon nagyobb népek útjába került. Végzetes és csodálatos módon választotta ki ezt a helyet, hol megtelepedett. Sehol sem lehetett volna annyi veszedelemnek kitéve, mint a Kárpátok szent bérceinek koszorújával övezett medencében. A vezérek korában a portyázás halálos kockázata felemészthette volna a nemzetet. Mikor Szent István a nyugathoz csatlakozott, megindult a küzdelem a keleti magyar természet és a nyugati műveltségi kör között. Hogy ez milyen erőfeszítést kívánt a nemzettől, arról Szent Istvántól Nagy Lajoson át Hunyadi Mátyásig minden magyar király, Koppánytól Szilágyi Mihályon át Apafi Mihályig minden magyar felkelő emléke sokat regél. A keleti magyar, a népvándorlás egy kései csapataként, védelmezője lett a Nyugatnak a keletről átcsapó hullámokkal szemben, amelyeknek ívét a tatár Batu kántól Kara Musztafán, a Bécset utolsóként ostromló török nagyvezíren át Burlakov tábornokig, a hazánkban állomásozó szovjet haderő utolsó parancsnokáig rajzolhatjuk meg.

S e sorsfeszültség megosztotta a nemzetet. Volt, aki a Nyugathoz csatlakozott, mert a keresztyén kultúrát akarta védeni, s volt, aki a Kelet mellé sorakozott, mert magyarságát akarta őrizni. S megjelent az új sorsfeszültség is: a Habsburg-uralom létérdeke szembefordult a magyar nemzet életérdekével. E folyamatba illeszthetők a magyar szabadság zászlaját magasra emelő időszakok, így Báthori István, Bocskai István, Bethlen Gábor, Rákóczi György, Thököly Imre, Rákóczi Ferenc heroikus vállalkozásai, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, s ide sorolható az 1848-as forradalmárok és 1849-es honvédek dédunokáinak más történelmi környezetben kirobbant 1956-os forradalma és szabadságharca.

 

Tisztelt Megemlékezők!

Nekünk, utódoknak hivatásunk, hogy fényesen tartsuk 1848/1849 emlékezetét. Mert a szabadságharc lánglelkű költőjének, Petőfi Sándornak szavai figyelmeztetnek :

,, Hol sírjaink domborulnak,

unokáink leborulnak

S áldó imádság mellett

Mondják el szent neveinket."

S elmondjuk a 13 szent nevet: Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezic Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác, Vécsey Károly. Volt közöttük német és magyar gróf, szerb és horvát határőrtiszt, örmény és német polgárcsalád sarja, osztrák lovag és magyar nemes. Volt, aki csak törte a csodálatosan szép magyar nyelvet, ám egyek voltak a halálig való hűségben, s abban, hogy magyar szívvel léptek a vérpadra. Az uralkodó parancsára tettek esküt a magyar alkotmányra, amelyet az esküt megszegő uralkodóval szemben is készek voltak védelmezni.

De meg kell emlékeznünk a bosszúhadjárat további áldozatairól is: gróf Batthyány Lajosról, az első felelős magyar kormány miniszterelnökéről, Ormai Norbertről, a honvéd vadászezredek szervezőjéről, Kazinczy Lajosról, a nagy nyelvújító fiáról, Hauk LudwigrőI, a bécsi újságíróból lett honvédezredesről, Csány Lászlóról, a feldunai, majd az erdélyi hadsereg kormánybiztosáról Szacsvay ImrérőI, a Képviselőház jegyzőjéről, báró Perényi Zsigmondról, a Főrendiház elnökéréről, vagy báró Jeszenák Jánosról, Nyitra vármegye kormánybiztosáról. Az Aradon elsőként kivégzett Poeltenberg Ernő így summázta vértanúhaláluk értelmét: ,,Szép kis deputáció megy az Úristenhez a magyarok ügyét képviselni. "

 

Tisztelt Hallgatóim!

A nagy összeomlás után nem maradt több egy véka lisztnél. Másoknak dúsgazdag aratás jutott, ott is arathattak, ahol nem vetettek. Egy keserű nemzet elvesztette magvetését, könnyét és vérét egy évezreden át. Öröksége egy marék liszt maradt csupán. Egyetlen feladat hárult reá: magának a puszta létnek kérdőjele. S a bő másfél évszázad megadta rá a feleletet: a vékabeli liszt nem fogyott el. Istennek hála, a magyar nemzet életének fonala nem szakadt hamvába. E magasztos pillanatban ha kérdezzük, ki tette ezt a csodát, nyugodjunk meg abban, hogy semmivel sem lesznek nagyobbak, akiket méltatlanul magasztalnak, és semmivel sem lesznek kisebbek, akiknek nevét elhallgatják. A nemzeti gyásznapon ne adjunk másnak dicséretet, egyedül annak, aki kezében tarja sorsunk fonalát, akit önnön valóságában sosem láthatunk, de aki mert most is itt van közöttünk. Neki, a mindenség urának köszönjük, hogy a véka liszt nem fogyott el, s hogy mindennapjainkban és ünnepeinkben megtapasztalhatjuk: íme, élünk! A liszt csodája átutal a kovász parancsára. ,,Hasonlatos a mennyeknek országa a kovászhoz, melyet vevén az asszony, három mérce lisztbe elegyítve, mígnem az egész megkele."

Az új életre kelt nemzet méltóság után kiált. Új birodalmakat akar hódítani a műveltség, a lelki nemesség és az erkölcsi tisztaság világában. Aranya nincs: szava és jelleme legyen nemesféme. Vasa nincs: az igazság legyen hadereje. Becsülete legyen hatalma, mely tud élni, s ha kell, meghalni. Mint a különféle anyanyelvű aradi tizenhármak, a magyar nemzet testének részei. Ez legyen kovásza a véka lisztbe. E nemzet kenyerét mindig magasabb rendű kovász formálta. Ilyen kovász volt a keresztyénség, amely átjárta a magyar művelődést; ilyen kovász volt reformáció, amely millió gondolatcsírával kelesztette a magyar élet tésztáját; ilyen kovász volt a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István vezérelte reform, mely a Kelet népének tervet ós feladatot adott. S ilyen kovász volt a nagy fájdalmak élesztője, a hősök halálának oltóanyaga; a sok álom, eszmény, bizonyságtétel, melyek áthevítették a három gerezdre szakított, öt nemzetrészre szétszórt keserű magyar életet. Már csak a lélek kovásza által lehet belőle egy. Jövőnk csak a tiszta ész, a tiszta szív, a tiszta ajak és a tiszta kéz lehet.

Az 1849-ből egyenesen következő Trianon tapasztaltatta meg, hogy a magyar nemzet három létformában é1. Egyik az anyaországi törzs, gyökeréig visszavágva, új hajtásokkal keresve az életadó napot. A másik a kisebbségi magyarság, erős nemzeti érzésű államokba szorítva. A harmadik a világban szétszórt magyarság, Fokföldtől Kanadáig, Mexikótól Sydneyig. A háromgerezdűi magyarság szellemi közösség, lelki egység, melynek részei a bölcsőben más anyanyelvet magukba szívó nemzetek is. S ezt 1848/1849 is megmutatta a világnak. A magyarság történeti és jelen tények ismerete, kibeszélhetetlen érzések akarattá egyesülő összessége, cselekvés és erkölcs, mindezekből tudatosuló lelki valóság; a magyarság lélek. E lélek gyökere a magyar öntudat. Ismerete mindannak, ami magyar, természetben, történelemben, művészi alkotásokban, erkölcsi parancsolatokban . Érték, hivatástudat ós szolgálat, életfeladat, életszabály, forrás, mederfolyam és torkolat a lélek számára, melyet Isten magyarnak rendelt, s úgy rajzolta előre pályafutását, mint aTisza folyását.

A mai alkalom pedig, miként 1849, azt is megmutatja nekünk, hogy a háromgerezdű magyarságból mindegyik felelős a többiért. A diaszpóra szemléltető képet hint szét a világban, mit jelent a magyar ember, nemzet, műveltség, lélek, mit jelent a magyarság. A kisebbség gigászi feladata, hogy megmaradjon magyarnak. A törzsnek pedig visszanyesettségében is gondoskodnia kell arról, hogy a magyar öntudat tiszta és fényes legyen, feladata alkotni egy olyan nemzetet, amely rendben, szabadságban, kenyérben és keresztyén erkölcsben a magyar ember méltóságtudatát és önazonosságát táplálja. A magyarságot táplálja, de úgy, ahogyan azt Szent István meghatározta számára, befogadóan. Minden más nemzeti testet és nemzeti öntudatot befogadóan, mint 1848/1849 is megtapasztalhattuk. Mert nincs százmilliós nemzettünk, mögöttünk nem áll szuronyerdő és rakétasorfal. Mert mi csak igazságot, becsületet tudunk adni, s szankciót csak a keresztyéni erkölcs világrendjéből meríthetünk. Mert így újra megtalálhatjuk önmagunkat. Mert így ,,...a magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez!"

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Köszönöm, hogy meghallgattak! - zárta szavait a szónok, majd Horváthné Pandur Tünde pedagógus szavalata után Dobos László polgármester, Gyurcsek János és Kovács Szilvia alpolgármesterek és Rózsa Sándor jegyző helyezte el a város koszorúját az emlékműnél, majd a jelenlévő civil szervezetek, intézmények és pártok képviselői, vezetői tisztelegtek virágaikkal a hősök előtt.

  • Friss hírek

  • Populáris